Kisvilág

A Julcsi-meghajtású prümpögő autó és a szellemház

„prüm-prüm-prüm”

- ha ezt ahangot hallod, akkor azonnal tudhatod, hogy egy Julcsi-hangú autó közeledik. Ez többnyire nem jelent rapid veszélyt, ugyanis a Julcsi hangú autók egyik fő tulajdonsága a kis méret és az elhanyagolható sebesség. Így általában egy ilyen autóval való ütközés nem okoz súlyos sérüléseket, tehát pánikra semmi ok. Amikor azt halljuk, hogy „prüm-prüm-prüm”, és a hang irányából felbukkan az autó, akkor többnyire egy kislány látható mögötte, akinek viccesen mozog a szája. Ez a kislány Julcsi, és a rafkósabb olvasókban esetleg már össze is állhat a kép, hogy az autó hangja miért egyezik meg Julcsi hangjával.  (gy.k: mert ő tologatja az autót, és közben prümpög a kis szájával)

A speciális, Julcsi meghajtású prümpögő autó környezetbarát és olcsó fenntartani, bár néha el kell viselni, hogy sír és bizony gyakran hisztis.

Mindezt egy kb másfél évvel ezelőtti közlekedési szituáció leírásaként vetettem monitorra azzal a szándékkal, h részét képezi majd egy julcsiblogos bejegyzésnek. Azonban nem sokra rá Julcsi édesanyja (volt feleségem) a jelenlegi párjához Írországba költözött, így igencsak megritkultak a Julcsival való találkozási lehetőségek. Ez egyrészt szomorú fejlemény volt számomra, másrészt pedig persze írtózatosan hatalmas mértékű hepiend, hiszen Julcsi egy valódi, szerető apukát kaphatott (a vér szerinti számára Julcsi inkább problémaforrás volt), mivel exem present idejű párja kimondottan szereti Julcsit. Julcsinak azóta öccse is született (az exem és az ő presentje összehozták a future-t), és amikor legutóbb Hungariba’ jártak többször is találkoztunk. Az alábbi képet Julcsi és kistesója Dávid láthatóak azt követően, h exem nagyapjának háza előtt huzamosabb ideje huzingáltam őket egy kis kocsikában.

A kép becsapós. A gyerekek a kocsikázás végeztével nem hánynak, hanem a kiskocsi kerekeit tanulmányozzák. A kép elsősorban a reneszánsz szimmetria elvének érvényesülése miatt tetszik.

Mivel minden julcsiblogos bejegyzésbe tettem videót ebből sem maradhat ki. Az alábbi videó Julcsiék októberi hazalátogatásakor készült, az exem szüleinél készítettem. Annyi megjegyzést mindenképp hozzá kell fűznöm, h eredetileg nem terveztem videózni, de amikor Julcsi tökre magától érthetődő hangsúllyal elkezdett az előző írországi albijukban (ami nem egy albilyuk volt, hanem egy valóságos palota) tanyázó szellemekről mesélni úgy éreztem, h ezt meg kell örökítenem. Néha hallani lehet a hangomon, h a röhögés szélén állok, de persze el kellett fojtanom magamban a dolgot, különben Julcsi nem mesélt volna tovább ha úgy érzi h nem veszem komolyan a mondanivalóját.

Újabb ismerkedés a kamerával

A múlt hétvégén Egerbe kellett utaznom, mivel anyámnak segítenem kellett valamiben és amúgy is bringázhatnékom volt  erősen. Mivel este érkeztem, sajnos már csak reggel volt lehetőségem egy kicsit találkozni Julcsival annyi időre, amíg Bea átalakította őt alvósjulcsiból bölcsisjulcsivá  (a két julcsis szett alapeleme, azaz maga Julcsi egyébként állandó, csak az egyéb kellékeit kell kicserélni ilyenkor, mint pl ruha meg ilyenek). De szóval csak rövid ideig találkozhattunk reggel, illetve aztán még beszaladtam a bölcsibe, mivel Bea felhívott, h Julcsi kedvenc játéka, Setyi otthon maradt, anélkül pedig Julcsi nem fogja tudni megvalósítani a délutáni alvást a bölcsiben.

Na de szóval a fenti bekezdés csupán magyarázkodás amiért nem a mostani, hanem az előző egri látogatásom során készült videót teszem be a blogba. Ezen a fürdetés utáni öltöztetéskor készült videón látható, h Julcsi, mint minden kisgyerek nyitott a világra, minden érdekli, másrészt pedig nagy adag szereplési viszketegség van benne.

Képes

Most hétvégén Egerben voltam, és Julcsit elvittük Beával az egri Népkertbe és az ottani játszótérre.

Mikor visszafele jöttünk onnan, Julcsi az út menti kavicságyásból felmarkolt egy csomó kis kavicsot, és Bea zsebébe tette. Mondta Bea, hogy Julcsi ezt ajándéknak szánta, pl anyák napjára is kapott tőle többek közt egy csomó kavicsot. De egyébként olyan is volt már, hogy „virágot szedett” Julcsi Beának, ami azt jelentette, hogy fűszálakat tépdesett ki, és miután összegyűjtött belőlük egy adagot, odaadta az anyjának. Ezek amúgy tök aranyos dolgok, de azért nem teljesen örültem, amikor Julcsi az én zsebembe is elkezdett kavicsokat beletömködni ajándékba. Aztán el is feledkeztem a dologról, és csak estefelé, a lakásban vettem észre, hogy a zsebemben van egy csomó kis kavics. Bea épp Julcsit pelenkázta, és mondtam neki, hogy a Julcsi egy csomó kavicsot rakott a zsebembe, de nem baj, majd kidobom mindjárt őket. Ezt meghallotta Julcsi, és szomorú hangon mondta, hogy „azokat ne dobd ki...” Hirtelen lelkifurdalásom támadt és el is szégyeltem magamat, hogy Julcsi szeretetből adta nekem kis kavicsokat, amiket ő szedegetett össze, erre én meg csak úgy kidobnám. És hát az a helyzet, hogy a kavicsokat azóta sem dobtam ki, hanem hazahoztam Pestre mindet, és egy kis dobozban tartom őket.

Ők azok:

Délután az egyik helyi Dottóval vittük el Julcsit egy jó nagy körre, erről is mutatok képeket:

Előre is elnézést kérek, hogy ennyire borostásan mutatkozok a képen, de ez valóban egy másfél napos borosta:

Hajasbabák:

Aranyos, amikor Julcsi rácsodálkozik az általa látott dolgokra:

Amíg a Szépasszony völgyben arra vártunk, hogy a kisvonat elinduljon visszafelé, Bea vett Julcsinak egy csattogós kacsát, amit aztán vígan tologatott Julcsi:

Mondtam neki, hogy mutassa meg a játékát és én meg lefényképezem, de elhúzódott a fotózás, és a képeken is látszik ahogy egyre nehezebb volt Julcsinak megtartani a kacsát:

Ez viszont már majdnem művészfotó (vagy csak szeretném azt hinni):

Végül Julcsi kapott egy akkora perecet, ami nagyobb volt a fejénél:

Amikor Egerben vagyok este, akkor Julcsi mindig mondja, hogy nézzem meg hogyan fekszik le aludni (meg a délutáni alváskor is, szóval mindig meg kell néznem hogyan fekszik le, amikor Egerben vagyok épp). Egyébként fekvéskor mindig kiválasztja Julcsi, hogy melyik játékával szeretne aludni, és most a csattogós kacsát is bevonta a dologba, mint éjszakai megfigyelőt.

Julcsi fürdetése

Az alábbi videón azt tekintheti meg a nagyérdemű, hogy Julcsi hogyan fürdik. Mielőtt bárki megijedne elárulom, hogy itt most ez nem a Titanic lesz vagy esetleg a „Rémséges koszmókok támadása” című horror, hanem egy olyan lubickolósos izé. Kicsit talán hosszú, de ez egy komplett fürdetés története.

Pár megjegyzés a videóhoz.

0:16-nál azt akarja Julcsi nekem bemutatni, hogy ő már tud kezet mosni úgy, hogy feláll a kis székecskéjére, és nyom kézmosót a tenyerébe, meg ilyenek. De ugye zuhanyzás előtt ez egy szükségtelen művelet lenne, így Bea leszavazza. De egyébként mielőtt valaki elkezdeni nagyon sajnálni Julcsit, hogy nem tudott kibontakozni megjegyzem, hogy folyton megmutatja, hogy hogyan tud kezet mosni, szóval már tudom.

Egy fokozottan vicces jelenet az, amikor Julcsi ujja 2:28-nál beszorul a gumihalacskájába, és Julcsi azt mondja, hogy „Segítség!”

5:19-nél az van, hogy a műanyag csirkét vagy kacsát vagy mit Julcsi alapból kedveli, de azt igazán nem kultiválja ha felhúzzuk neki, mert ha elkezd járni a sárga madár lába, akkor Julcsit a feje búbjáig elfogja a para. A kis hajóval is ugyanígy van 6:54-nél, amikor is közli, hogy azt se tegyük be mellé a kádba, mert attól is fél.

11:17- nél a nyávogás azért van, mert ha Julcsi valami hatalmas trauma hatására bömbizik, akkor Bea néha azt szokta csinálni, hogy odateszegeti a kezét Julcsi szája elé, és indiánkiáltozás vagy mi lesz belőle, aminek nyomán Julcsi bőgésből nevetésbe kapcsol. Julcsi most Julcsi is próbálkozik ilyesmivel, de magától még nem megy neki.

Untitled from Gotsch Antal on Vimeo.

Húsvéti képes

Az alábbiakban egy hajszerkezet váltásról készült képek láthatóak, amiket az atomhasadasch nevű igen kedvelt blogerina szerkesztett össze egy képsorrá:

A hajszobrászat eredménye egyébként nem bizonyult hosszú életűnek, amint azt a frizura utóéletét lekövető további képek is bizonyítják:

Egy kis Julcsielmélet a lentebbi képhez:

Julcsi ha fél valamitől, akkor két dologhoz folyamodik:

1. pszichés önmeggyőzés

Ennek a lényege abban áll, hogy félelmet kiváltó helyzet esetén Julcsi verbálisan bátorítja önmagát. Gondolom ijesztő dolgok felbukkanása esetén az anyja eleinte azt mondogatta neki, hogy "nem bánt", és Julcsi már egészen kicsi kora óta saját magának is ezt mondogatja, ha megijed valamitől. Pl ha lát egy nagy hangos gépet, akkor azt mondogatja magának, hogy "nem bánt". Vagy pl ha egyedül van és fél (pl délutáni alvás a szobájában egyedül), akkor hiszti esetén Bea odamegy hozzá, és közben mondja is Julcsinak megnyugtatásképp, hogy "itt van anya". Amikor pedig egyszer épp Egerben voltam, és Julcsi le lett téve a kis szobába délutáni alvásra, egyszer csak hallottam a kis szobából kiszűrődni amint azt mondja a kis cérna hangján, hogy "itt van anya". De pl amikor a babájával játszott,és azt játszotta, hogy a babája fél, akkor azt mondta a babájának, hogy "itt van Julcsi".

2. fülfogás

Ez egy újabb jelenség, korábban még nem figyeltem meg; talán a befelé menekülés egyik módja, hogy Julcsi ha fél, akkor megfogja az egyik fülét.

Az alábbi képen a fülfogásos reakció látható. Húsvét hétfőn bringával kiszaladtam Felsőtárkányba meglátogatni Julcsit, és közben jöttek locsolkodni, és hát őt is megöntözték az egyszerű helybéli emberek (majdnem más kifejezést írtam, de nem szabad ilyeneket írnom, mert elkaszálnak a parasztok) uuuupsz... Mégis leírtam.... Pedig tudom, hogy neveletlenség azt a kifejezést használni, hogy kasza az egyéb felsőtárkányi lakosok. A kisgyerekek eleve nem szeretik, ha sokan körbeállják őket, pláne, ha még zajonganak is, az meg végképp kizökkenti őket a kis világukból ha számukra ismeretlen, illatos folyadékkal lespriccelik őket, de ez láthatóan nem zavarta a' egyéb felsőtárkányi lakosokat, és szegény Julcsi ezerrel fogta a bal fülét, annyira parázott.

De végül Julcsi túltette magát a traumán anyja ölelő karjaiban, és hamarosan a rá jellemző huncut mosolyával nézett rám

Julcsi vs gumipók

Gondoltam mutatok nektek egy rövidke videót arról, ahogyan Julcsi előszedi az egyik játékos dobozából a kis játékait, és közben parázik a műanyag pókoktól, amik benne vannak. Na jó, egy picit én is paráztatom azokkal a pókokkal, de csak a show kedvéért. Amúgy ez a féléses izé azért is vicces, mert ezeket az pókokat annak idején még az exemnek vettem több mint 10 évvel ezelőtt, gimis korában. Akkoriban azzal szórakoztam, hogy amikor nála voltam, akkor szobája legkülönbözőbb pontjain rejtettem el őket. Lelki szemeim előtt ilyenkor lejátszódott az a később valóban bekövetkező jelenet, hogy távozásom után akár napokkal is Bea valamit ki akar venni valami a szekrény fiókjából vagy egy dobozból, majd sikítva dob el egy nagy pókot, amit ott talált. Amikor erre gondoltam, mindig mosoly ült ki ábrázatomra. Mondjuk idővel Bea kiismerte ezt a fajta szórakozásomat, és távozásom után egyből, tudatosan megkereste az összes elrejtett pókot. Így már nem volt olyan jó ez a játék - úgy éreztem, hogy feleslegesen fáradozok az újabb és újabb rejtekhelyek kieszelésével, hiszen a játéknak pont a legjobb részét rontotta el Bea, és így le is szoktam róla.

No de Julcsi! Ő is nagyon vicces ám, ha műanyag pókkal találkozik! És még eltart egy ideig, mire kezelni tudja ezt a problémát! :-)

Nőnapi ananászolás

Amikor legutóbb Egerbe utaztam hétvégére, és szóltam kb egy héttel előtte Beának, hogy megyek, ő egyből úgy kérdezett vissza, hogy „jössz Egerbe nőnapra?”

Hát, az igazat megvallva nem, mivel addig a fene se gondolta volna, hogy pont akkor lesz nőnap, erre a tényre Bea világított rá. Igazából én csak azért mentem pont akkor, mert akkor tudtam menni, és kész. De persze egy ilyen kérdésre az a helyes válasz, hogy „igen, megyek nőnapra Egerbe”.

És ha már ilyen sikeresen kiharcolta Bea, hogy kinyilvánítsam azt, hogy a nőnapot mennyire fontos dolognak tartom, akkor persze valamit fel is kellett mutatni ezen a téren. Aki ismer az tudja, hogy én nem adok vágott virágot senkinek, csak ha nagyon muszáj, mivel perverz dolognak tartom döglött növények szaporító szervét a nők elé vetni, és a természetet amúgy is szeressük és wörldpísz meg ilyenek, tehát nem értünk egyet a növények meggyilkolásával majd átlátszó celofánba csomagolásával. Így csokit vettem szeretett exnejemnek (eszperente megy nekem), Julcsinak pedig egy ananászt adtam eme nagyon fontos és mindannyiunk számára nélkülözhetetlen ünnep alkalmából.

Persze, amúgy tényleg nagyon fontosnak tartom ezt az izét megünnepelni, és javaslom is, hogy minden nőnapkor végezzünk ki 10 férfit a Hősök terén dobszóval kísérve, miközben Rácz Zsuzsa fennhangon olvas fel a Terézanyuból. De azért az október 23-át továbbra is jobban szeretem, mert olyankor érdekesebb a műsor.

De szóval az ananászról egy kis videó. Az alábbi pillanatokat emelném ki belőle;

1:18-nél láthatjuk, hogy Julcsi milyen jól nevelt, ugyanis egy hónappal a 2. szülinapja után magától mondja azt, hogy „köszönöm”. De egyébként már jó ideje mondja, bár ez néha viccesen alakul, mint pl egyszer, amikor látogatóba érkezett a dédnagymamájához;

Rokonok: -Julcsika, hogy köszönsz a dédimamának?

Julcsi: -Köszönöm szépen!

Egyébként 5:02-nél pedig szépen megtörli az ananászos kezét Julcsi a kendővel anélkül, hogy külön mondani kellene neki.

1:44 „Setyi meg megeszi a káposztás tésztámat. Megeszi...” – ehhez csak annyit fűzök hozzá, hogy Setyi az egyik játékának a neve, amelyikről kép is van az egyik korábbi bejegyzésben. Gondolom most Julcsi azzal akarja elérni, hogy neki ne kelljen megennie a tésztát, hogy azt felajánlja Setyinek. Egyébként Setyit még Bea kapta tőlem annak idején kb amikor végzős volt a szakközépben.

4:14 „Zsotyi mondjad nekem, hogy engedjem el!” - Ez egy kulcsmondat, amihez hasonlót már hallottam korábban is. Amikor egy hónappal ezelőtt voltam Egerben, Julcsi felborította a nagy autóját, amin ülni is lehet, akkor a következő párbeszéd zajlott utána:

Julcsi: -Anya, mondjad azt, hogy állítsam fel.

Bea: -Állítsd fel.

Julcsi: -Nem állítom... (de ezt azon az ártatlan kis hangján, hogy szinte meg kell őt enni ilyenkor)

Az alábbi párbeszédből pedig 6:36-nál azt figyelhetjük meg, hogy Julcsinak már ennyi idősen is remek kombinálós képességei vannak:

Julcsi: -Az mi az?

Bea: -Mi?

Julcsi: -Mi az?

Bea: -Vaj.

Julcsi: -Azt a cicák szeretik!

Amúgy a Julcsiban megbúvó leendő nőt jelzi az, hogy miután annyit emlegeti a mézet, hogy Bea megken neki egy vajas-mézes kiflit, akkor neki az a kifli kell, amin nincs méz.

Egyébként lehet, hogy iparművész lesz Julcsiból, és majd 20 év múlva ő valósítja meg az első, ollóval nyitható befőttes üveget, de jelenleg még nem vesszük őt komolyan (lásd 8:07-nél). Most még úgy tűnik, mintha feladná, de majd megmutatja egyszer, hogy mégis neki volt igaza. Az igazi tehetséget nem lehet elnyomni.

Ja, amúgy Julcsi is szekál a soványságom miatt, nem csak az anyám. 3:10-nél egyszer csak elkezdi nézni a hasamat, majd megkérdezi, hogy "neked mikor lesz pocakod?"

Na de szóval az ananászos videó:

Egy küzdelmes nap

Múlt hétfőn egy komoly próbatétel előtt álltam: Julcsinak mandulagyulladása lett, így nem mehetett a bölcsibe, viszont Beának mennie kellett dolgozni. Mivel pont szabin voltam Egerben, és csak keddre volt programom, vállaltam, hogy vigyázok Julcsira. Viszont mint mindig, azt is kikötöttem, hogy nem pelenkázok, mert azt nem bírnám. Mondta Bea, hogy nem is kell pelenkáznom, viszont akkor szagolnom kell, amíg haza nem jön.

Ez meggyőzött, úgyhogy vállaltam a pelenkázást is. Bár már sokszor láttam Beát, ahogy átpelenkázza Julcsit, de vasárnap este folyamatos kommentárral kísérve megint megmutatta. Kérdeztem, hogy honnan fogom tudni, hogy mikor csinált be Julcsi, és mondta Bea, hogy érezni fogom, de ha nem, akkor Julcsi szól, amire úgy dél körül fog sor kerülni, vagy valamivel előbb.
Aztán Julcsi kb de. 11kor mondta, hogy "bekakiltam", amiből egyből tudtam, hogy eksön van. Aztán maga a pelenkázás nem is volt olyan nagy ördöngősség eltekintve attól, hogy rámjött közben az öklendezés. Arra gondoltam, hogy szegény Julcsi nak nem elég, hogy sz*ros, hanem még nyakon is hányom mindjárt, de sikerült elkerülni a legrosszabbat. Aztán utána még azon aggódtam, hogy jól adtam-e rá az új pelust, és megkérdeztem, hogy kényelmes-e, mire mondta, hogy igen. Tuti megmondta volna, ha nem, mert olyankor mindig szól, ha valamit nem jól csinálok, pl a múltkor is, amikor fordítva adtam rá a sapkáját (gyanús is volt, hogy olyan nehéz volt a madzagot megkötni az alján), elkezdte hadarni, hogy "nemjónemjónemjó!"

De amúgy nagyon kimerítő volt reggel 7től du. fél5ig vigyázni rá és foglalkozni vele, jellemző, hogy elkezdtem ebédelni kb délben, de mire hazajött Bea, még nem végeztem vele. Mondjuk az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy Julcsi szokásos 2 órás délutáni alvása során Adrinak fordítottam az előző nap megkezdett angol szöveget, amire megkért, mivel a nap során máskor nem láttam erre lehetőséget, és így lemaradtam egy kajálási lehetőségről.

Julcsi olvas (persze nem olvas, hanem a képeket nézegeti, de ő ezt olvasásnak hívja):

Ez pedig még egy januári kép, amin Julcsi szintén olvas az ő icipici kis székén üldögélve:

Julcsi és Setyi (és játékok mindenfele):

Az is egy fárasztó játék, amikor valamelyik szobában Julcsit húzogatom oda-vissza a kis gumicsónakjában, ráadásul ilyenkor Setyit is hozza magával, mivel Julcsi szerint Setyi is szereti, ha húzom a csónakban:

Külön nehezítő tényező volt amúgy a nap során Julcsi betegsége, és az, hogy  gyógyszereket kell neki beadni naponta 3szor, így a déli gyógyszerezés rám jutott. Van, amit a kakaójába lehet csepegtetni, aminél igazából az okozta a nehézséget, hogy akkor is meg kellett innia a kakaót, ha már nem volt szomjas, ami küzdelmes dolog (és ha túl kevés kakaóba csepegtetném, amennyit könnyen megiszik, akkor gondolom érezné az ízét a gyógyszernek). A legnehezebb az az egy gyűszűnyi gyógyszeres ital, amit amíg ott voltam, addig Bea is csak egyszer tudott megitatni erőszak nélkül vele, és hát nekem is testi kényszerhez kellett folyamodnom, mármint hátradönteni a fejét, és az akarata ellenére beletölteni a szájába. Ez nem könnyű művelet miközben sír és kapálózik, de ha már a torkán van a folyadék, akkor beindul az automatikus nyelési reflex, és nyert ügyünk van. Az orra is folyamatosan taknyos volt, ami szintén nem kis kihívás, hiszen még nem tudja fújni az orrát, és amikor a zsepit az orrához tettem, és mondtam, hogy fújja az orrát, akkor szívni kezdte mindig. Zsepivel ki kellett operálni a taknyot az orrából (ezt se nagyon hagyja, de ha a zsepit a kezébe adtam, hogy ő próbálkozzon, akkor utána a maradék takony eltávolítását már nekem is megengedte), ha pedig a helyzet kritikussá kezdett válni, akkor a porszívóval kellett kiszívni egy, a porszívóra erősített eszközön át, ami elég kíméletesen szív, és még Julcsi sem fél tőle, pedig a porszívó zúgása miatt azt hittem, hogy félni fog. De amúgy a porszívós módszert sem szereti, de legalább hagyja.

Egy csomót is kellett vele persze játszani, és az ilyen kis gyerekek sose unják meg a játszást, csak mindig mást kell játszani. Én pár óra után már szívesebben csináltam volna bármit, csak játszani ne kelljen.

Amúgy Julcsinak van egy hintája, ami az egyik ajtófélfára van felfúrva. Viszont nem mer beleülni a hintájába, mert annak a felfúrásakor megijedt a zajtól, és csak úgy lehet őt hintáztatni, ha a hinta nincs felakasztva a kampóra, hanem valaki (azaz én) tartja a kezében. Ez egy idő után elég fárasztó tud lenni, ezért karácsony óta (azaz karácsonykor, egy januári és a mostani hétvégén)  próbálom rávenni Julcsit, hogy beleüljön a hintába akkor is, ha fel van az akasztva a helyére. Mindeféle trükkjeim voltak, pl mondtam, hogy a játékmackóját tegye bele a hintába, és hintáztassa benne, amit meg is szeretett, de ő maga nem ült bele. Aztán hétfő délelőtt játszott valamelyik játékával, amikor tök spontán módon felnézett, és azt mondta, hogy "most már nem félek a hintától". Erre megörültem, és mondtam neki, hogy akkor üljön bele, beleült, és aztán már egy csomót benne volt. Volt, hogy 40 percet egy huzamban, és nem is kell folyamatosan lökni, mert ő maga is tudja egy kicsit már mozgatni magát. És a hinta ugye azért jó, mert ha benne ül, akkor tudom, hogy hol van és azt is, hogy ott is marad amíg ki nem veszem, szóval nyugi van.

Az alábbi videó Julcsi egyik hintázásakor készült hétfőn. A kedvenc részem, amikor 2:05-nél Julcsi tök váratlanul elkezd hablatyolni a rózsaszín ujjairól:

Mondjuk fizikai munkából így is kijutott nekem, ugyanis egyszer Julcsival a kezemben átszaladtam a másik szobába, mert megszólalt ott a telefonom, és ez annyira megtetszett neki, hogy utána rohangálnom kellett a lakásban Julcsival a kezemben. Aztán amikor elfáradtam, és letettem Julcsit, mindig nyújtotta a kis kezeit, hogy vegyem fel újra, és mondta azon a kis békahangján, hogy "megint rohangálj velem!"


Amúgy etetni sem volt olyan könnyű Julcsit, mint máskor, biztosan a betegsége miatt. Általában azt szoktam ilyenkor előadni az étellel kapcsolatban, hogy az egy űrhajó, és kényszerleszállást kell végrehajtania, amire csakis Julcsi szája alkalmas. Ez mindig hatni szokott előbb-utóbb, és aztán már ő maga mondja, hogy „jöjjön az űrhajó”, de most volt, hogy nem sikerült. Az esetet filmeztem a fényképezőmmel, aminek a memóriakártyája 5 perc után megtelt, de még utána is szerencsétlenkedtem néhány percig azzal az egy falatnyi szendviccsel, de sikertelenül. Mondjuk marhára türelmes és kitartó fajta vagyok, de őszintén bevallom, hogy 8 perc után feladtam. Julcsi ugyanis új eljárást kísérletezett ki annak megakadályozására, hogy orvul a szájába tegyem a kaját: bár sose szopja az ujját, de most a mutatóujját a szájába tette, így tehetetlen voltam. Ha ki akartam volna venni a kezét a szájából, akkor az leköti egy kezemet, a másikkal a kaját fogom, és egy harmadik kézre lett volna szükségem kinyitni a száját. 3:22-nél egyébként az történik, hogy végképp megunva a meddő próbálkozásokat új eszközt vetek be: úgy teszek, mintha hagynám a csudába az egészet, és kimegyek a szobából. Azonban, mint már többször is kiderült, Julcsit az efféle színpadias trükkök nem hatják meg – átlát a szitán.

A következő videó egy újabb sikertelen próbálkozást örökít meg (csupa kudarc az életem), ugyanis nagy ráérésemben egy komoly interjút akartam készíteni Julcsival a bölcsiről, de ő nem volt együttműködő.

Szóval ez egy nehéz nap volt, bár nagyon élveztem, és tök büszke voltam magamra, hogy sikeresen teljesíteni tudtam a bevállalt feladatot. Viszont tényleg minden elismerésem a gyermeküket egyedül nevelő anyukáknak, mert nekem ez a nap önmagában is nagyon fárasztó volt, és el sem tudom képzelni, hogy bírja valaki ezt csinálni folyamatosan, nap nap után. Mert tényleg élveztem, de tuti pár nap alatt kikészültem volna, ha mástól nem, akkor a fáradtságtól. Szóval elismerés az anyáknak, meg minden.

Képes

Mostani bejegyzésemben néhány képet mutatok Julcsiról, a világ legaranyosabb kislányáról. Na jó, minden kisgyerek aranyos. Ezt most nem csak azért írtam, hogy nehogy megverjenek az egyéb kislányok anyukái egy félreeső sarkon, hanem azért is, mert persze más ismerőseimnek is van kisgyerekük, és amikor velük találkozok, akkor őértük is oda tudok lenni ezerrel. Mármint persze a gyerekekért. Az ismerőseimért nem annyira. Julcsihoz nekem amúgy genetikailag nem sok közöm van (konkrétan semennyi), amiből azt is lehet sejteni, hogy a létrehozásában még csak statiszta szerep sem jutott nekem. Mondjuk érdekelne, hogy mit takar egy esetleges statiszta szerep a gyereknemzésben :-) De hát mint tudjuk, a gyerekek angyalok, és ezt a tényt a foggantatásuk körülményei sem befolyásolják.

Szóval... mit is akartam vajon...

Ja igen.

Amikor Egerben vagyok egy-egy hétvégét, néha besegítek annyit az exemnek, hogy ha reggel korán megy dolgozni, akkor kiviszem Julcsit az exem szüleihez Felsőtárkányba.

Korábban, amikor Julcsi még nem volt hétmérföldes kengyelfutó, és nagyobb távolság esetén babakocsi is szükséges volt a tartózkodási helyének megváltoztatásához, nem volt olyan egyszerű ez az utazás. Helyközi busszal (meg úgy általában tömegközlekedéssel) nem egyszerű így A pontból B pontba eljutni, ugyanis a tömegközlekedés nem ilyesmire van optimalizálva. Mikor nagy küzdelmek árán megérkeztünk Julcsi nagyszüleihez, ők érdeklődtek tőle, hogy mivel érkeztünk Egerből:

Nagyiék: Autóval jöttetek?

Julcsi: Nem.

Nagyiék: Bringával? (értem a célzást, haha...)

Julcsi: Nem

Nagyiék: Hát akkor mivel jöttetek?

Julcsi: Babakocsival!

Ekkor esett meg egyébként az az eset is, amikor az exem öccse borostásan puszit akart adni Julcsinak, aki riadtan tolta el magától a következőt kiáltva:

- Ez bojzasztó!!!!

No de. A most következő képek már később, decemberben készültek.

Gondoltam, hogy bábjátékkal lepem meg Julcsit karácsonyra, ezért mielőtt karácsonyra Egerbe indultam volna, átkutattam a várost megfelelő, kézre húzható bábok után, végül az Aréna Plázában találtam egy tök jó játékboltot, ahol akkora választék volt bábokból, hogy egyszerűen nem tudtam közülük választani, így vettem hatot. De legalább hatalmas bábkészletemnek hála bármit elő tudok adni :-) Az alábbi bábokat válaszottam:

Előre gyakoroltam a bábozást, illetve rövid kis történeteket találtam ki velük, amik egy ilyen pici kislányt is le tudnak kötni (Julcsi februárban lesz két éves). Mondjuk amikor útban Egerbe a vonaton az üres vasúti kocsiban zenével a fülemben báboztam gyakorlásképp, kicsit cikinek éreztem, hogy lebuktam a kaller előtt, de legalább neki is volt mesélni valója otthon, amikor megkérdezte a neje, hogy volt-e valami érdekes aznap a munkában.

Egerben aztán otthon egy pokrócot feszítettem ki, hogy az legyen a takarás, és reméltem, hogy nem csak Bea fogja élvezni az előadásomat. Szerencsére sikere volt kis produkciómnak, és másfél, de talán két percen át is le tudtam kötni Julcsi figyelmét.

Az alábbi kép a bábozás után készült. Oké, tudom, hogy borzasztóan karikásak a szemeim... Nálam a karikás szemek a gyári beállítások részét képezik, de ezen a képen még a megelőző napok extra kialvatlansága is megmutatkozik.

Az egyik báb ( a kistehén, vagy ahogy ő nevezi: "boci mú") egyébként annyira megtetszett Julcsinak, hogy azt aztán senki sem húzhatta a továbbiakban a kezére (én sem), mivel Julcsi egyből lehúzta, és haragosan mondta, hogy „ne húzd fel”. Aztán a kistehénnel aludt, és másnap, amikor reggel kivittem a nagyszülőkhöz, vitte magával (és ott sem engedte senkinek, hogy a kezére húzza).

Amúgy már a pöttöm kis Julcsin is kiütközik a női telhetetlenség, és ez az alább idézett kis párbeszédből is kitűnik, ami akkor hangzott el, amikor csapnivaló kis bábjátékomat megelőzően a nagy hátitáskámból pakoltam elő a bábokat egyesével.

Julcsi: Mit hoztál nekem?

Én: Egy kis rókát hoztam (eközben veszem ki a rókát ábrázoló bábot, és már nyúlok a másik bábért a táskámba. Julcsi látja az újabb mozdulatomat, és újra kérdez)

Julcsi: És még mit hoztál?

Én: Egy bocit (kiveszem a plüss szarvasmarhát, és nyúlok a kövi bábért)

Julcsi: És még?

Én: Meg egy télapót is.

Julcsi: És még mit?

Én: Még egy kakadut is (Bea szerint papagáj, de most nem bocsátkozok itt plüssállat-rendszertani vitába).

Julcsi: És még?

Én: És még egy punk-rocker csacsit is (ekkor már kezdtem aggódni, mert hihhhhetetlen matematikai készségemnek köszönhetően tudtam, hogy már csak egy báb van a táskámban)

Julcsi: És még mit hoztál nekem?

Én: Még egy mókust is...

Ekkor már nagyon izgultam, mert tudtam, hogy ennyi játék volt a táskában, és tartottam tőle, hogy az egyébként még mindig félig telepakolt táskám láttán Julcsi esetleg azt hiszi, hogy eltitkolok előle valamit (mondjuk még vagy 50 bábot), és emiatt mindjárt kitör a vihar. Így a következő kérdésére szemlesütve ismertem be, hogy magamnak is hoztam pár dolgot a hosszú hétvégére (én, az önző állat). Szerencsére hitt nekem, így nem kellett kipakolnom a pólóimat, gatyáimat, zoknijaimat, stb. Ez azért jelentett nagy megkönnyebbülést számomra, mert utálok a táskámból ki- és bepakolni.

Amikor hétvégén kivittem Julcsit Bea szüleihez egyébként, építettünk tornyokat. Nagyokat. Legalábbis Julcsi-léptékben mérve mindenképpen nagyokat. Ő természetesen mindent saját maga akar csinálni, így persze ő maga akarta felépíteni Bábel tornyát, ami végül is a képeken látható magasságot is elérte. És a tetején levő építő elemet is Julcsi saját maga rakta fel, máig sem értem, hogy hogyan csinálta. Mondjuk látni láttam. Mintha egy kicsit megnőtt volna közben.

A büszke mester alkotásával:

Én: - Julcsi, most már bontsuk le, és építsünk egy másikat!

Julcsi: - Nem bontjuk le...

Az alábbi képen látható Julcsi építményvédő harci beállása:

Később aztán Julcsi átment pusztítóba, és némi rombolás után újra nekifutottunk az építészetnek, de most egy masszívabb konstrukcióval próbálkoztunk. Sztem ha mi építettük volna anno a WTC-t, akkor az tuti nem dőlt volna le akkor sem, ha maga a Titanic ütközik neki a 35. emelet magasságában.

Nagyon szigorú!

Így pedig akkor néz, ha hülyeségeket beszélek neki vagy vicces arcokat vágok. De egyébként ez az ajakbiggyesztése pont olyan, mint a Mona Lisa mosolya, szóval én már tudom, hogy mi a rejtélyes mosoly titka: Leonardo egyszerűen csak grimaszokat vágott festés közben vagy hülye vicceket mesélt.

Pofánfotó 1.0

Azért adtam neki a számozást, mert tuti lesz még pár ilyen. De azért mindenképp vicces, ahogy Julcsi, a technika ördöge pofánfotózza magát pár centiről. Szegény jól megijedt a vakutól, de szerencsére nem dobta el a gépet. Mentségére legyen mondva, hogy azokkal a kis kezeivel nem tudja a fényképezőt elég távolra eltartani magától:

Na, azt hiszem ennyi kép elég is volt mára, én speciel nehezen tudok leállni velük, mert Julcsi olyan aranyos, hogy szívem szerint folyton képeket mutogatnék róla. De most megálljt parancsolok magamnak, nehogy képtúladagolásban kiheverjetek itt nekem a monitor előtt. Egyébként most hétvégén Egerben leszek, úgyhogy tuti megint készítek egy csomó fotót, pedig még az eddigiek közt is van sok olyan, amit meg szeretnék mutatni.

Julcsi, a pusztító

Néha azt játszuk Julcsival, hogy fakockákból építek neki valamit, majd az építményemet egy mozdulattal ledönti elégedett mosoly kíséretében. Aztán megvárja, amíg megint építek valamit, és azt is ledönti. Az öröme egyenesen arányos az általa ledöntött építmény méretével, és így egyben az építkezésbe feleslegesen belefecolt energiámmal is. Gondolom az építmény ledöntése egyfajta siker számára, kompetencia élmény. Ezért folyton olyat építek neki, ami karcsú és magas, tehát könnyű ledönteni, de látványosan esik szét. Aztán miután elpusztította az alkotásomat, mondja, hogy "Zsotyi, építs megint!"

Legutóbb, amikor már nem tudom hanyadik építményemet söpörte el egyetlen mozdulattal a föld színéről, megkérdeztem tőle:

- Julcsi, te vagy a pusztító?

- Igen

(persze még nincs két éves, így lövése sincs, mit jelent az a szó, hogy "pusztító", és ha ugyanezzel a hangsúllyal azt mondtam volna, hogy "marcipánbevonat", arra is igent mondott volna)

Ekkor jött be a szobába Bea, akinek lelkesen újságolta:

- Én vagyok a pustyítyó!"

- Hogy mi vagy te?!? Kitől hallottál te ilyet?

- Zsotyitól

- Na... látom, ő is értelmes dolgokat tanít neked...

Az alábbi képen Julcsi látható fején Setyivel a rákkal, akinek a belsejében magok vannak.

...

Na jó, tényleg én raktam a fejére Setyit...

Na és akkor mi van?!?

De amúgy tök vicces volt a fején Setyivel, úgy éreztem, ezt meg kell örökíteni.

De akkor már mutatok még néhány képet, amik tanusítják, hogy Julcsi nem az a sarokban elbújós nímand kiscsaj, hanem ért a modern technikához és még házias is, meg minden:

(a képen a kamerámon nézi vissza a róla készült felvételt, és még a fentebb említett építőkockákból is látható néhány, csak amúgy szemléltetésképp):

Itt meg a konyhai munkában segít be:

(palacsintasütéskor Julcsi és Reni, Bea unokatesója)

Julcsiblog 1.0

Nem eseményleírós és nem is fárasztóhumoros blogbejegyzés következik, hanem aranyosképeses. Annyit előrebocsátok, hogy a világ legaranyosabb kisgyerekének történetesen kedves exnejem Bea az édesanyja, így abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy amikor Egerben járva meglátogatom többek között Beát is, akkor van szerencsém találkozni az említett emberkével is, név szerint Julcsival, aki, mint már mondottam volt, a világ legaranyosabb kisgyermeke. Most róla fogok írni, de mentesen a rám esetleg néha (állítólag) jellemző iróniától, mivel a kisgyerekek olyan ártatlanok, hogy nincs az a kritika, ami megállná a helyét velük szemben. A kisgyerek olyan, mint a tükör – minden hibája a felnőttek hibája, mivel a gyerekeknek tiszta angyallelkük van, amit a felnőttek világa később többnyire besároz. Amikor legutóbb, három héttel ezelőtt jöttem vissza Pestre, valamiért úgy éreztem, hogy szívesen maradnék még, és az egri pályaudvarról kigördülő vonaton ülve azon gondolkodtam, hogy mi az, amit leginkább sajnálok hátrahagyni minden egyes alkalommal, amikor eljövök Egerből. Nem kötődök városhoz, mert mi a város: egy pötty a térképen és mellette egy név.  A térkép tele van efféle pöttyökkel és nevekkel, és teljesen mindegy, hogy melyikben élünk éppen.  Szerencsére nem vagyok olyan röhejesen szentimentális sem, hogy olyanokat képzelegjek, hogy a Népkertben lévő szökőkút hiányzik vagy valamelyik idétlen virágágyás a járda mentén, így nyilvánvaló, hogy az emberek hiányoznak. Aztán rájöttem, hogy leginkább Bea Julcsija. Ugyanis Egerben járva általában egy-egy napot töltök Beával és a kislányával, és ilyenkor amíg Julcsival játszok teljesen feltöltődök. Az a gyermeki szeretet, ami sugárzik ebből a csöppségből, valami olyan csodás érzés, amit sztem csak az ismerhet, akinek van gyereke. Nekem nincs, de Julcsit valahogy úgy szeretem, mintha a saját gyermekem volna. De valószínűleg bárki más is így szeretné őt, ha megismerné.

Most pedig  képek következnek.

( Az első kép elég pixeles, ezért csak mintegy zárójelben mutatom meg nektek, egyébként Bea és Julcsi szerepelnek rajta. Bea van balról, ha valakinek nem lenne egyértelmű:

)

A második kép még tavaly készült, amikor Julcsi egészen kicsi volt. Az akkori blogomba is beraktam ezt a képet, és utána többen kérdezték, hogy miért vagyok a képen „félpucé”. Nos, hát azért, mert előtte 202 km-t tekertem le bringámmal, Szélvésszel a nyári melegben, és nem akartam, hogy az izzadt póló, illetve az abból kiáramló mérges gázok hatására Julcsinak később tanulási zavarokkal kelljen küzdenie. Amúgy ha a póló rajtam lett volna, amikor kezembe vettem Julcsit, akkor talán tartanom sem kellett volna őt, mivel úgy feltapadt volna a pólómra, hogy simán megmaradt volna a mellkasomon akkor is, ha elengedem. Egyébként akkortájt pusztán a mellkasszőrzetem okán is megmaradt volna Julcsi a mellkasomon, ha kicsit is kapaszkodik, de azóta már nincs rajtam az a rettentő szőrzet.

Az alábbi képek már idén májusban készültek (Julcsi egyébként tavaly februárban született), és éppen azt szemléltetik, hogy milyen jó ötlet egy kisgyereknek almát adni a kezébe, legalábbis akkor, ha azt szeretnénk, hogy még a hajában is alma legyen.

Ezek pedig augusztusi képek, konkrétan egy dinnyeevés történetét beszélik el.

Julcsi itt még türelmesen vár:

Itt már fogytán a türelme (az ilyen kicsi emberkékbe érthető módon csak kicsi türelem fér):

Itt pedig már kezdi azt hinni, hogy kihagyták valamiből:

De aztán az események hatalmas lendületet vesznek, és Bea ölében ülve falatozhat (Bea láthatóan összpontosít, hogy a dinnyét szeletelje, ne Julcsit)

Az alábbi kép "Moncsicsi támad" címen van elmentve a gépemen, mivel itt Julcsi valami minden bizonnyal igen sajnálatos eseményt követően Moncsicsi-üzemmódba kapcsolva támadja le legközelebbi áldozatát, hogy aztán le se lehessen róla szedni fél napig:

Tündérszép tengerkék (és egyben alliteráció, mer' jó vagyok ebben)

Ezek a képek pedig három hete készültek, amikor az Egerhez közeli Szilvásváradra kirándultunk el egy délutánra:

(anya, előre nézz, mert pofára zuhanunk mindjárt mind a ketten)

Itt valamit kaját rendeltünk, és amíg a kajára vártunk,  addig  Julcsi kezelésbe vette az asztalt:

Asztalrágó gyerek észlelése esetén a legjobb megoldás a gyerek orrának azonnali befogása, mert ezután a száján kezd lélegezni, tehát kiköpi az asztalt:

Julcsi fagyit is kapott, aminek persze igencsak örült (és egyébként egy csomó képeket kellett készítenem róla fagyizás közben, mert élvezte a fotózást, és mindig mondta, hogy "megint!"):

Mikrofonpróba!

Beeeeee!

Másnap Bea unokatesóját látogattuk meg egy egri panzióban. Beszélgettünk... és... és  közben valaki megette a kakaós palacsintát!!! Előtérben az üres tál látható, míg a háttérben a gyanúsított bujkál:

És végezetül egy kis videó, amit még kb 2-3 hónapja videóltam Julcsiról:

Na jó, ha már úgyis gyerekséges volt a téma, nem bírom ki, hogy ne tegyek be egy idevágó képregényt. A Napirajzról származik (napirajz.hu), ahol egy rajzolós csávó szokott blogjelleggel feltenni képregényeket a saját mindennapjairól és  néha csak úgy, ami az eszébe jut. Érdemes ellátogatni az oldalára, nagyon jókat rajzol (ismétlem: napirajz.hu) . Megeshet, hogy fogok tőle párszor "idézni", mint ahogy pl most is (ez az egyik kedvencem tőle):

Egyébként ha valaki szereti a gyerekekkel kapcsolatos blogokat, Thia blogját tudom ajánlani. Vidám stílusban íródik, én jól szoktam szórakozni rajta. Az egyik kedvencem ez:

http://thia.freeblog.hu/archives/2009/10/17/Richard_Templar_A_gyerekneveles_100_szabalya/#comments

És még végül előzetes a Flash Forward című filmből. A tömeges bealvás az elején nekem nagyon bejött, ahogy az is, hogy Björk dalolászik mindeközben. De az is szót érdemel, hogy a sztori szerint egy litván csaj fuldoklik a buszban, viszont a forgatáson nem volt kéznél litván színész, hogy elfuldokolja azt az egy mondatot litvánul, de volt helyette magyar vizimentős csaj (kellett a jelenet forgatásához a biztonsági előírások miatt, az már egy másik dolog, hogy tőle aztán hiteltelen az a mondat, hogy "nem tudok úszni", pláne, hogy aztán halként úszik ki a busz ablakán). Szóval a magyar csajt fogták be a szerepre, mivel az amerikaiak úgysem tudják megkülönböztetni egymástól a litván és a magyar fuldoklást.

De mi igen!

Szóval őszinte kíváncsisággal várom, hogy nálunk is vetítsék a filmet, mert érdekelne a szinkronja. Gondolom nálunk majd a magyar mondatot leszinkronizálják litvánra, vagy ha nincs kéznél litván szinkronszínész, akkor baszkra, mert mi úgysem tudjuk megkülönböztetni egymástól a litván és a baszk fuldoklást.

Íme a film kérdéses részlete: